Simon István emlékház

Simon István – 1972

SIMON ISTVÁN költő, újságíró, műfordító.

(Bazsi, 1926. szept. 16 – Sümeg, 1975. júl. 6.)

Szülőföldjén, Bazsiban nevelkedett 18 éves koráig. A család, a környezet, a táj kitörölhetetlen emlékeket hagyott benne, meghatározta későbbi emberi, művészi gondolkodását és magatartását. A középiskoláit Sümegen végezte, ekkor jelent meg első verseskötete, Egyre magasabban címmel (Bazsi, 1944). Orosz hadifogság, majd a budapesti tudományegyetem elvégzése után különböző lapok munkatársa. Veseit 1948 után a Csillag és az Új Hang c. folyóiratok közölték. 1950-ben Tanú vagyok címmel adta közre verseit, amelyet 1952 után újabb kötet, a Hajnali lakodalmasok címmel követett. 1952-1955 között a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa. 1953-ban jelent meg az Érlelő napok c. verseskötete. Az ötvenes évek közepétől jelentkezett politikai töltésű, a magyar és az európai múltból táplálkozó gondolati lírával, amely életművének mindvégig meghatározója maradt. A Nem elég, a Himnusz az emberhez és a Felhő árnyéka c. kötetekben (mindhárom 1956-ban jelent meg) teljesedett ki korszakváltása. 1955-1956-ban az Új hang c. folyóirat, 1964-1974 között a Kortárs főszerkesztője. A hatvanas évek elejére tehető újabb költői stílusváltásának kezdete, amely az addig is kötött formák még határozottabb fegyelmével, a szonettformával teljesedett ki. Költői tevékenysége a Februári szivárvány (Bp. 1959) és az Almafák (Bp. 1962) után csökkent, de versei mind formailag, mind gondolatilag tökéletesebbé váltak. Kapcsolata szülőföldjével soha nem szűnt meg, gyakran felkereste a megye településeit, amelyeknek 1963-tól országgyűlési képviselője volt. Lírájának alapélménye a szülőföld, a nép, a velük való összeforrottság érzése. Szülőházát 1983. április 11-én emlékházzá avatták. Szülőfaluja temetőjében nyugszik. Háromszor (1952, 1954, 1967) József Attila-díjat, 1955-ben Kossuth-díjat kapott.

Irodalom: VÁCI Mihály: A költészet forrásvidéke. Simon Istvánnál Bazsiban. In: Toldi feltámadása. Bp. 1972. – BERTHA Bulcsú: A fejedelem sírja felett. Bp. 1980. – MOLNÁR Géza: Különböző halálok. Kortárs. 1981. 7 sz. – FONAY Tibor: Emberek a tájban. Nemesgulács, 1989. – FODOR András: A falu kedélyvilága Simon István költészetében. Új Horizont, 1991. 4-5 sz. – VASY Géza: Simon István természetképe. Új Horizont, 1992. 5-6 sz. – LACZKÓ András: A költő kétszeri indulása. Hetven éve született Simon István. Új Horizont, 1996. 4 sz. – Veszprém megyei Életrajzi Lexikon. Veszprém, 1999. 456.

____________________________

Juhász Gyula és Nagy László Simon István temetésén 1975-ben.

Simon István költőbarátai közül talán Juhász Ferenc (1928-2015) állt hozzá a legközelebb. Barátságuk 1948-ban kezdődött, a budapesti József Attila Népi Kollégiumban, ahol együtt tanultak, éltek harmadik lelki költőtársukkal, Nagy Lászlóval. Juhász Ferenc így emlékszik vissza barátjára: “Én nem csak kortársa, nemzedéktársa, de barátja is vagyok Simon Istvánnak, és nemcsak a verseit szeretem, de szeretem különös-szögletes szőke fejét, gázlómadár-léptű alakját is. Ha most a televízióban beszélnék róla, megmutatnám őt, ahelyett, hogy leírnám, s megmutatnám gyökérköteg-bajszú, liliomfejű édesapját, s kicsi, csupa-aggódás édesanyját, kikről oly sokszor, s oly gyöngéden szólt verseiben. Mert a szeretet is, a hűség is tulajdona és életeleme ennek a költőnek. Enélkül értelmetlennek találná létezését.”
(Pályatársak Simon Istvánról, 1983, 51. o.)

____________________________

Nagyon sok érdekességet megtudhatnak és láthatnak még az Emlékház Facebook-oldalán!